THE WAY IS TOWARD THE PEAK... GET CLOSER TO THE SUN 

 

 

     2010. szeptember 08. óta a Római Katolikus Anyaszentegyház felszentelt nős szerpapja vagyok. A nős szerpapok/ diakónusok a civil társadalomban élnek, ilyen életállapotban próbálják Isten – és emberszolgálatukat megélni. Ez az állapot meghatározó része az életemnek.

     Mindezt azért tartom fontosnak közölni, mert tudom, hogy az egyházban is sok olyan ember, sok olyan házaspár van, akik éppen úgy elszenvedik az egyéni, párkapcsolati és családi problémákat, mint a más felekezetű vagy felekezeten kívüli embertársaik...

      Meggyőződésem, hogy a teológia és a pszichológia tudományterületei nem kizárják, hanem kölcsönösen erősítik egymást ( ha képviselőik is erre törekszenek ), így összességében még hatékonyabban állíthatók az emberek szolgálatába.

     E kérdéshez kapcsolódóan ajánlom szíves figyelmébe egy 2011 – es szakmai konferencián a Család Éve alkalmából  megosztott gondolatébresztésem:

 

 

A CSALÁD ÉVE A DIAKÓNUS – CSALÁDTERAPEUTA SZEMÉVEL

 

 

     Egyházunk nagy odaadással és megbecsüléssel tekint a házasság és a család intézményére. Olyannyira, hogy a férfi – nő szeretetkapcsolatát szentségi minőségben tiszteli és a pasztorációs munkában kiemelt figyelmet fordít a jegyespárok felkészítésére.

     Ezzel együtt, ahogyan ma egyház – és hitélet esetében általában megfogalmazódik egy további kérdés, úgy igaz ez a családok vonatkozásában is: Hogyan őrizhető meg a házastársi kapcsolat és a család a szentségi élet erőterében, hogyan maradhatnak hűségesek az örök érvényű igazságokhoz akkor, amikor ezeket az igazságokat a „világ szelleme” igyekszik az emberi kapcsolatok cinikus karikatúrájává – nevetség tárgyává tenni? Gondolhatunk itt a különféle olyan torz ideák gerjesztett térnyerésére, mint amilyen pl. a gender mainstreaming, az ember nemi identitását és értelmezését a teremtett ontológiájától megfosztani szándékozó utópiája.

     Tehát ma különösen nagy feladata egyházunknak, hogy továbbra is elkötelezett védelmezője és hirdetője legyen a házasság és a család értékének. A nagy dilemma éppen az, hogy mindezt hogyan tegye? Én magam azt gondolom, hogy e kérdéshez szent hagyományainkhoz ragaszkodva és azok határozott kijelentése mellett olyan prudentiával és eszközökkel kell közelíteni, ami a korszellem ravaszságán és tévedésein képes felülkerekedni és amit e korszellem által veszélyeztetett házastársak, családok is meghallanak.

     Diakónus családterapeutaként meggyőződésem, hogy ilyen eszköz lehet alkalmazott segédtudományként a pszichológia némely speciális területe, mint amilyen pl a pár – és családterápia szemléletmódja abban az esetben, ha e tudományterület nem követ el illetéktelen határátlépést a teológia kárára. És fordítva.

     Talán nem haszontalan, ha megállunk most egy pillanatra, és őszintén tesszük fel a kérdést magunknak: Szükséges – e teret engedni a pár – és családterápiás munkának egyházi kereteken belül? Lehet – e ennek hozadéka egyházunk családjai számára? Hogyan viszonyuljunk hozzá? Tartsunk tőle vagy inkább használjuk? Előnyünkre vagy hátrányunkra van a családpasztorációban?

     Fontos a megnyugtató válasz, mert ha ez nincs, akkor a teológia – pszichológia viszonyának kérdése továbbra is csak megoldatlan vakfolt marad, valami zavaró – nyugtalanító tényező. Olyasmi, amire ambivalens – szkeptikus érzésekkel tekintünk ahelyett, hogy egyházunk javára fordítanánk e két tudományterület kapcsolatának lehetőségét.

     Rózsa Hubának, a PPKE – HTK Ószövetségi Szentírástudományi Tanszék vezető professzorának gondolatai jutnak most eszembe, aki a Genesis értelemezése kapcsán, a hatnapos teremtéstörténettel öszzefüggésben vetette fel a kielégítő válasz szükségességének égetően fontos kérdését: „Ha nincs önmagam számára kielégítő és megnyugtató válaszom a teremtés titkára, akkor az egész további Istenbe vetett hitem ingatag és bizonytalan alapokon áll.”

     Valami hasonlót mondhatunk el a pasztoráció – családpasztoráció esetében is. Szükséges, hogy a „nagy” kérdésekben, mint amilyen pl. a pszichológia, családterápia – teológia viszonya legyenek válaszaink és a bizonytalanságaink, kételyeink tisztázódhassanak. Ennek előmozdítása érdekében most két kérdést terjesztek elő megfontolásra: 1. A pszichológia elfogadható eszköz – e a családpasztorációban? 2. Mi várható a családterápiás munkától, van – e ennek hozadéka a szentségi házasság szempontjából?

 

     1. A pszichológia elfogadható eszköz – e a családpasztorációban?

 

     Minden bizonnyal igen, ha szemléletmódja nem ellentétes a keresztény világlátással. A pszichológiának igenis vannak olyan elméletrendszerei, amelyek a freudi ösztönpszichológiát minőségükben és állításaikban lényegesen meghaladják és közelítenek a keresztény gondolathoz, így munkánkba integrálhatók.

     Freud emberképére a 19. század liberális, idividualista felfogása rányomta bélyegét: Thomas Hobbes filozófiája szerint az ember alaptermészeténél fogva individualista, szabadságra törő és szenvedélyek irányítják. Ez az emberkép a "mindenki harca mindenki ellen" mottóban foglalható össze.

     Ehhez képest óriási változáson megy át pl. az ún. pszichoanalitikus megalapozottságú tárgykapcsolat – elméleti teória, melynek jeles képviselője Donald  Fairbairn. Az ő emberképe Hegel filozófiáját tükrözi, aki a "Szellem fenomenológiája" című fejtegetésében a következőket mondja: "Az öntudat csak egy másik öntudatban találja meg kielégülését...". Vagyis az ember természeténél fogva társas lény, közösségben megélt szabadságra törekszik inkább, mintsem a másoktól való extrém különállásra. Személyiségének kibontakozását a másokkal való kapcsolatokban éri el és maga is éppen így biztosíthatja mások személyiségének a kibontakozását. ( Forrás: Székely I. "Tárgykapcsolat - elmélet családterápiában Budapest, 2003. )

     Ezek az állítások felértékelik, tisztelik és fontosnak tartják az emberi kapcsolatokat – így a házasságot és családot is -, mint olyan szükséges közegeket, amelyek mással nem pótolható módon biztosítják és garantálják az emberi mivoltunkban való növekedés lehetőségeit. Mindez nem áll messze a keresztény gondolkodásnak az emberi kapcsolatokról alkotott véleményétől és én magam is ebben a szellemben próbálok családterapeutaként dolgozni.

     E fenti szemléletmód és munkamódszer célja valahogy a következőképpen fordítható le a mi nyelvünkre: A segítséget kérők a házastársi és családi kapcsolataikban a körülöttük lévő személyekre úgy tudjanak tekinteni, mint Isten arcokra és képmásokra. Meggyógyítani a lelkekben mindazokat a sebzettségeket, amelyek megakadályozzák őket abban, hogy hitvestársukat, családtagjaikat a maguk teljes értéke szerint legyenek képesek szemlélni.

     Ha mindezt elérhető célként fogalmazza meg a pár – és családterápiás szemléletmód, akkor talán kimondhatjuk, hogy – legalábbis – a pszichológiának ez a vonulata nem ellensége, hanem éppenséggel támogatója a katolikus keresztény családpasztorációs munkának. Ügyesek vagyunk, mi több, felelősen gondolkodunk, ha felhasználjuk a családokért – házasságokért folytatott munkánkban ezeket a lehetőségeket.

 

 

    2. Mi várható a családterápiás munkától, van – e ennek hozadéka a szentségi házasság szempontjából?

 

     Az iménti gondolatokat folytatva léphetünk át erre a kérdésre. Ami bizonyosan leszögezhető: a "megkeresztelt pszichológia" nem fogja szentségivé tenni a házasságot, még kereszténybarát volta ellenére sem. Ez semmiképpen sem várható tőle. Az azonban igen, hogy olyan eszközként álljon a rendelkezésünkre, amivel a házastársi kapcsolatok diszfunkcionális működései - zavarai helyrehozhatók.

     Véleményem szerint két tévedést kell elkerülni akkor, amikor pszichológia és teológia viszonyáról beszélünk: Istentől ( teológia ) nem várható el, hogy helyettünk rendezze el azokat a dolgokat, amelyek megoldása a mi feladatunk. Ugyanígy a pszichológiától sem várható el, hogy a házastársi – családi kapcsolat hivatásának végső kérdéseiben teljes értékű választ adjon. Szét kell választani az immanens és a transzcendens dimenziót. A család – házasság esetében egy kérdés a lelkigondozás és egy másik kérdés a lelki vezetés kérdése. Az előbbit – bár Isten előtt tudva magunkat de – mindenképpen saját magunknak kell rendeznünk. Ahogy a profán mondás tartja: "Segíts magadon, Isten is megsegít." - Értsd jól -.

     A két dimenzió mégis összetartozik. Többször tapasztaltam párterápiás munkák alkalmával, hogy a lélektani problémák megoldódása után a házastársak részéről rendre előjöttek az élet és a házasság céljának nagy, pl. Istennel kapcsolatos kérdései. Ezek nem feltétlenül történtek volna meg a pár – és családterápiás munkával való megalapozás nélkül. Én magam határozottan azt gondolom, hogy e módszereknek közvetetten mindenképpen hatása és hozadéka van a szentségi házasság szempontjából is:

     Ugyan életszentséget nem tudnak adományozni, de azt igenis elő tudják segíteni, hogy a házastársak az életszentségre való törekvésükre rárakódott salakoktól szabadulni tudjanak és így újra a szentségi házasság nagy céljait tegyék életük középpontjává.

     Az elhangzottakat a család éve alkalmából őszinte szívvel és a felelősség súlyával a legnagyobb tisztelettel ajánlom mindannyiójuk szíves figyelmébe, mint olyan lehetőségeket, amelyek működésének a biztosítására és intézményes szintű  támogatására véleményem szerint egyházmegyénkben (is) igen nagy szükség lenne a házasságok és családok megóvása érdekében.